Karácsony Csepelen 1931-ben

Csepel község elöljárói több helyen állítottak fel fenyőfát karácsonykor a harmincas években: a Szent Imre téren, a mai Csepel Pláza helyén a keresztnél, valamint minden iskola udvarán – idézi fel a régi időket a 92 esztendős Farkas József. Egyszerű díszekkel látták el őket, de mindenki örömére szolgáltak. A falu lakóinak túlnyomó többsége szegény volt, ritkán jutott pénz arra, hogy egymást megajándékozzák a családtagok vagy ismerősök. A Weiss-családnál azonban szokás volt, hogy karácsony előtt több ezer ajándékcsomagot osztottak ki a szükséget szenvedő gyári munkásoknak és gyerekeiknek. 

„Az első karácsony, amelyre emlékszem, 1931-ben volt. Akkor töltöttem be a negyedik évet. A Katona József utcában laktunk egy szoba, konyha, spájzos lakásban. Anyukámmal, nővéremmel nagyon vártuk otthon a Jézuskát, de apukám nem tudott szerezni fenyőfát. A Vágóhíd utcában működött egy vegyeskereskedés, annak a kirakatában állt egy szépen feldíszített fa. Apám beszélt a kereskedővel, és szépen megkérte, hogy adja neki. Hivatkozott rá, hogy két kisgyereke igen boldog lenne, ha hazavihetné nekik a karácsonyfát. A kereskedő megszánta, és odaadta. Otthon feldíszítettük, de nem úgy, ahogyan manapság szokás, hanem szerényen. Tettünk rá angyalhajat, hagyományos gyertyákat, szaloncukrot, némi csokoládét. Akkoriban nem léteztek azok a törékeny díszek, mint most. Ajándékozás nem volt. Más családoknál sem. Az emberek lelkületileg ünnepelték a karácsonyt. Később megesett, hogy egy-egy ruhadarabot kaptunk a szülőktől: kesztyűt, sálat, inget, nadrágot. Szenteste elénekeltük az ismert dalokat, vacsorára pedig megettük, amit anyám sütött-főzött: finom húslevest, rántott húst, sült húst, bejglit, kalácsot.”

„A harmincas években a Szent Imre téren volt a fenyőfa piac. A keresetekhez képest olcsóbban árulták a fákat, mint mostanában. A faluban kevés jómódú akadt, ők többnyire a szódások, kisiparosok, kiskereskedők, gyári mesterek voltak. Az emberek többsége a gyárban dolgozott, és szegényen élt. Emlékszem, sokan foltos nadrágban jártak, még a polgári iskola tanárai is. De ez nem volt szégyen, az volt a fontos, hogy a ruha tiszta legyen. Karácsony előtt minden iskola meghirdette a tűzifagyűjtést: az emberek oda hordták a fákat, majd a legszegényebbek között szétosztották. Sokan jótékonykodtak, ez volt a természetes. Később kicsit jobban ment a családoknak, és mi is apró ajándékokat kaptunk karácsonyra: egy szelet csokit, zacskó cukorkát, malomjátékot, társasjátékot. A nővéremet egyszer egy babával lepték meg. Amikor 1944-ben behívtak katonának, Nagysurányban ért a karácsony. Ínséges idők voltak, de összedobtunk némi pénzt, vettünk fenyőfát, pár szem szaloncukrot, így ünnepeltünk.”

„A Weiss Manfréd Gyár üzemeiben minden évben összeírták, kik azok a kis keresetű munkások és gyerekes családok, akik rászorulóknak számítottak. Nekik – bár a pontos számot nem tudom – több ezer ajándékdobozt készítettek. Weiss Manfréd két felnőtt gyereke, Weiss Edit és Weiss Jenő gondoskodott róla, hogy összegyűjtsék és szétosszák a csomagokat. Előre felmérték, kinek, mire van szüksége. A munkások választhattak: az egyik lehetőség szerint télikabátot és egy pár cipőt, a másik szerint gyereköltönyt kérhettek; emellett minden zacskóban volt valamilyen hústermék, keksz, sütemény, cukorka, csokoládé. A medvecukorért nagyon odavoltunk. A gyár II- es kapujánál egy csarnokban gyűjtötték halomba a csomagokat, ott lehetett személyesen átvenni az ajándékokat. Úgy rémlik, tízéves voltam, amikor egy alkalommal Weiss Edit nyújtotta át nekem a zacskót. Barátságos tekintetű, jóindulatú asszony volt. Akkor talán télikabátot kaptam, máskor öltönyt. A Weiss családnak arra is gondja volt, hogy az általuk fenntartott intézményekben – óvodákban, napközi otthonokban, a kórházban – külön megünnepeljék a karácsonyt, és mindenkit bőkezűen megajándékozzanak. Jótékonykodásuk egészen a háború végéig tartott, amikor a németek megszállták az országot, a Weiss családnak pedig el kellett hagynia Magyarországot.”

Cs. A.